Időben ott voltunk a repülőtéren, minden rendben ment, és elindultam Münchenbe. Ez az út nagyjából másfél óra volt. Münchenben egy egyszerű útvonalon odataláltam a Washingtoni repülő beszállási részlegére, ahol kérdeztek néhány dolgot, hogy hova megyek, miért megyek, ilyesmik.

Münchentől pedig egészen Washingtonig egy 9,5 órás útnak lehettem a része. Másokkal ellentétben én nem villanyozódtam fel a gondolattól, nem is éreztem jól magamat, de a stewardessek mind nagyon kedvesen és aranyosak voltak, segítettek, amiben tudtak.

Szóval elérkeztem Amerikába. Még egy viszonylag gyors ellenőrzés, hogy tényleg az vagyok, aki, aztán irány a váró. Ekkor itt még csak este 9 volt, otthon viszont már hajnali 3 lehetett.

És a reptérről még egy 45 perc kocsival. Hujuj, az a kocsiút... Mindent képzeljetek el nagyobb-ban. Magyarország legnagyobb kocsijai itt átlag méretbe tartoznak, vagy a kicsi kategóriába. Egy 4-5 sávos úton jöttünk majdnem végig, és mesélték nekem akik felvettek, hogy most ez az út nagyon csendes és könnyen lehet haladni, de általában nagyon lassan lehet haladni a forgalmi dugó miatt.

Aztán megérkeztem a házunkba. Nagyon aranyos kis hely, a kis jelző elsősorban a szobák méretére utal, ahol 4-6 ember lakik mondjuk 10-15 m²-en (ha jól becsülöm). Egy-két plusz szekrényt legalább a folyosón elviselnék, de most úgy tűnik, hogy a bőröndömből fogom élni 8 hétig. Jupii! (Jó azért még csak fél napja vagyok itt, és elég kómás voltam végig, szóval lehet, hogy több hely lesz a cuccoknak.)*

Az út tehát véget ért. Sok-sok óra volt (néha örökkévalóságnak éreztem), de túl vagyok rajta.

*Frissítés: igen több hely van a cuccoknak. Azért a bőrönd sem marad üresen, de minden fontosabbat ki tudok pakolni belőle