Nagyon szeretnék csupa érdekes dologról mesélni, de ez a hetem nagyon nehéz és fárasztó volt mind fizikailag, mind mentálisan.

Szóval maradjunk annyiban, hogy minden porcikám haza vágyott, pontosabban Gödöllőre a barátaimhoz. Anyu pedig nekiállt őszibarackot befőzni, amiről szintén lemaradtam így (és ha most elgondolkozol rajta, hogy miért sajnálom ezt, akkor elmondom, hogy bármilyen gyümölcs befőzés hosszú munka és sok energia kell hozzá, anyu pedig megérdemli a segítséget).

Még azért egy buffalot ideírok: a pénteki takarításnál, ahogy épp hajoltam le az egyik szemétért, megláttam egy hernyót ami úgy nézett ki, mintha egy hobbibolt egyik zöld kézműves gyapjú darabka életre kelt volna. Először frászt kaptam, de mivel úgy nézett ki, mint egy mesebeli lény, ezért csak fogyeltem még egy darabig. (Gyorsan rákerestem, és talán a gyapjashernyó lehetett, de zöldben. Nem vagyok hernyó szakértő.)

2 hét múlva ilyenkor pedig már otthon leszek *boldog*

Véget ért a 4. hetem, az 1. hónapom itt Amerikában. Érdekes érzés...

Történt néhány változás a staffban, de én maradtam activity-n, azaz a programoknál, amikről az előző összegzésekben írtam.

Ezen a héten több nehézség is szembejött velem, kezdve az irtózatos hőségtől (amivel együtt előjött a migrénes fejfájásom) egészen a felvételi ponthatárok megérkezéséig. A régóta várt pontok alapján nem kerültem be idén az egyetemisták közé, tehát az utóbbi néhány napban a pótfelvételi, az újabb szakok és az egyéb opciók lehetőségeit bújtam, ami azért valljuk be őszintén, a munkám rovására ment valamilyen szinten. És 7000 km-re otthonról egy ilyen helyzetet megoldani kicsit talán frusztrálóbb, mert a családi támogatást is telefonon keresztül, nagyon maximum videó híváson keresztül kapja meg az ember. Szívás az egész. DE! Ami jó, hogy most hétvégén több időm volt leülni a szüleimmel beszélni, és sikeresen közös nevezőre jutottunk. Hála érte!

És ha még elfelejtettem volna mesélni róla, van egy közel 1 éves internship program lehetőség, ami nagyjából a szakmai gyakorlatnak (vagy gyakornokságnak?) felel meg. Én pedig jelentkeztem rá. A következő hetekben lesznek csoportos interjúk, amik alapján választanak majd a főnökeink, hogy kit szeretnének foglalkoztatni hosszabb távon. Félreértés ne essék, elmondták az előadáson, hogy mindenkit szeretnének foglalkozni, akit érdekel a lehetőség, de nincs rá lehetőségük.

A csütörtöki vacsi idejére meghirdettek egy megbeszélést azoknak, akik szeretnének bemerítkezni, vagy szimplán csak beszélgetni, kérdéseket feltenni Jézusról. Mivel én már be vagyok merítkezve, ezért nem kifejezetten terveztem menni, de végül csak ott kötöttem ki, és csatlakoztam az egyik kiscsoporthoz. Nagyon áldott alkalom volt szerintem, akkor is, ha csak 30 percet kaptunk. Jövő hétre is terveznek egy meetinget. Várom már!

Ja és a többiek a szombati kirándulás alkalmával Washington DC-be látogattak el, ahol többen megnézték A fehér házat. Nekem nagyon fájt a fejem már reggel, úgyhogy kihagytam, de élmény volt látni a többieket a híres épület előtt pózolni. Kicsit úgy érzem így, hogy én is ott lehettem.

Az egyik főnököm pedig ezzel a héttel elbúcsúzott tőlünk, megy vissza egyetemre. Itt már sokaknak augusztusban megkezdődik az egyetemi időszak, de hamarabb is véget ér. Május körül már tudnak is visszajönni a táborba, hogy elkezdődhessen a gyerekeknek is a tábor szezon.

Amikor először megérkeztem minden fura volt. Minden előre ízesített volt és teli gyorsan felszívódó szénhidráttal. Azóta kicsit jobban belejöttem már, hogy az étkezésemet hogyan tudom valamennyire egészségesre faragni. Ez mondjuk nem a legegyszerűbb, ha mindenhol, ahová néz az ember, finomabbnál finomabb nasikat lát (kezdve a kekszektől a csipszeken át a fagyiig, majd a jégkrém szendvicsig).

Még a legelső kisebb szünetemben, amikor elvitt egy kicsit a gyerekektől az egyik főnököm, kaptam lehetőséget, hogy kipróbáljam a mogyoróvajas-lekváros szendvicset, habár, akkor még nem gondoltam, hogy ez egy jó dolog. A bátyám oda van a mogyoró vajért, de én nem kifejezetten, ezért úgy álltam hozzá, hogy a főnököm kedvéért valahogy majd megeszem. És láss csodát, nagyon finom volt az a szendvics... Úgy értem, azóta minden reggel része valamilyen formában az étkezésemnek.

Ma pedig pótvacsinak egy kicsit újragondoltam és gofrival csináltam meg (fini lett):

Highs, lows and buffalos:

High: a napból egy kiemelkedően jó pont, élmény, ami felfelé húzta a hangulatodat

Low: a napból egy olyan élmény, ami befolyásolta rossz irányba a napodat (ha valaki azt mondja, hogy nincs mélypontja, akkor mindenki egyszerre : #no_lows, és el is mutigatjuk a kezünkkel, baromi hangulatos)

Buffalo: bármilyen érdekesség, amit megjegyeztél, legyen az rossz, jó, vicces vagy fura (mint pl amit ideraktam képet; saját fotó, bár nem pont ilyen pozícióban találtam rá arra a kis édesség dobozkára)

És miután mindenki elmondta a napját ezek alapján, irány vacsizni!

Ez a hetem nagyon hasonlított az előzőre, annyi különbséggel, hogy megint páros hét volt a táborban, ami azt jelenti, hogy csütörtökön és pénteken latestay (egyes gyerek tovább maradnak, nekik külön programok vannak) volt. Csütörtökön a kicsiknek, pénteken a nagyobbaknak.

Én csütörtökön dolgoztam latestayen, és a hét témájához hűen egy hóemberes játékot kellett elmagyaráznom a gyerekeknek, majd vezetni a játékot.

Röviden a játék (Snowman Slam): néhány pohár egymásra helyezve egy háromszög alakban, amit a gyerekeknek meg kell próbálni ledönteni a hógolyó labdákkal

Na most ezzel volt egy kis bibi, mert szél barátunknak is játszani támadt kedve, szóval amikor épp nem a gyerekek céloztak jól és találták el a pohár piramist, akkor a szél fújta le az asztalról, de legalábbis el a helyéről. Az egész egy káosz volt, rengeteg mozgással, hajolgatással, szaladással, de a gyerekek élvezték. Én is! Nagyon ügyes volt mindenki.

És mint minden latestay-en, most is volt smore's, amiből én is kaptam. Ez volt a koronája a napomnak. Sőt, még talán a hetemnek is...

A hét során eléggé elfáradtam. Péntekre már úgy kapartam össze magamat az induláshoz. A pénteki napom a legzsúfoltabb, akkor jön a legtöbb csoport, és kifejezetten ebédszünetem sincs, de ahhoz képest nagyon jól telt. Minden órával, ahogy közelebb kerültem a hétvégéhez, egyre jobb lett a kedvem, és egyre több energiám lett. A napi takarításban is igen gyorsan végeztem, pedig mivel a csoport másik fele latestay-ezett, ezért nagyobb terület jutott nekem (2-en szoktuk csinálni azt a területet, ahová én vagyok beosztva). Közben az ég is leszakadt, de erdős területről van szó, tehát csak bebújtam az egyik fa alá, és szinte csontszárazon tudtam folytatni pár perc után a munkámat.

Vacsit a hét többi napjáról megmaradt kajákból kaptunk, ami egy kisebb szemétdombra emlékezteti az embert, de nagyon finom kis szemétdombra. És kaptunk tortát is! Legalábbis tortaszeletet. Lehetett választani csokis vagy sima piskóta közül.

(Nem saját kép)

Egy újabb hét a végéhez közeledik. Egy újabb hét, ami teljesen máshogy telt...

Múlt héten kindergarten csoporttal voltam végig, hétfőn pedig saját csoportra számítottam ugyanebben a korosztályban. Helyette pre-kindergarten csoportban segítettem be egy lánynak. Legalábbis délig, amikor is azt mondták, hogy a büfében van szükség rám, tehát menjek oda. Ott töltöttem a maradék 3 órát, fagyikat és üdítőket vittem oda az ablakba a gyerekeknek, és a végén egy KitKat es fagyit én is ettem, nagyon fini volt.

Nem volt sok édesség, jégkrém, amit ismertem, de volt Skittles és Sprite. Meg volt jégkrém szendvics (=icecream sandwich vagy cookies and cream), amit addig nem ismertem, és mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer próbálja ki.

Még volt szó róla, hogy átraknak Forest Ranger(?)-be, mert ott van szükség segítségre, de végül a vizes játékokhoz (=water activity) raktak be.

Ezt pedig talán úgy lehet legkönyebben elképzelni, hogy van Lost Lagoon (egy kb fél méter magas medence, benne hajókkal és vízipisztolyokkal), van egy Turtle Run (egy fólia csúszda kiterítve a fűre, a domboldalra merőlegesen, és ez nem túl gyors, ezért teknős futás), van egy ehhez nagyon hasonló Turbo Slide (ez nagyobb, és meredekebb, gyorsabb), van egy SlipNSlide (ami egy felfújható csúszda, és beépített slagokkal locsolja magát, hogy mindig csússzon, amikor beleugranak a gyerekek, és tudjanak versenyezni) és még két ugyanolyan játék Splash Landing és Aqua Tag néven (ezek néhány nagyobb vödörből, rengeteg vízipisztolyból és néhány kis vödörből állnak, és a lényeg az, hogy mindenki csurom víz legyen, a segítők is, főleg a segítők).

Szóval itt vagyok most úgymond egy felügyelő, mert egy játék az enyém, a többit pedig felügyelem, hogy a segítők is vegyék ki a részüket a játékból, és legyenek vizesek, játszanak ők is. Ez egyébként nekem is feladatom, hogy részt vegyek a játékokban, és bőring ázzak a sok víztől.

Egész nap a napon vagy egy kis sátor árnyékában vagyok, a főnökeim sokat besegítenek, ha probléma van, azonnal kitalálnak vmi megoldást, feltöltik a kulacsomat vízzel és jégkockákkal. Nagyon kedvesek, aranyosak. Nagyon szeretek velük dolgozni.

És a hétből már csak a péntek van hátra, szóval ez a hét is a végéhez közeledik. Már ami a melót illeti. Mert hogy szombaton strandolni megy az egész staff (= dolgozó).

Első hét ✓

Az első 2-3 nap, miután megérkeztem elég rossz volt. Egészen addig, amíg nem foglaltak le a programok, volt időm rosszul lenni, agyalni, sajnáltatni magamat, túlgondolni.

Aztán az első munkanapomon végre lefoglaltak a feladatok, a tennivalók, végre láttam a gyerekeket, a helyszínt, végre valami kézzel fogható volt előttem.

A második nap már tudtam, hogy mire számítsak, egyre több minden volt ismerős, egyre több embert ismertem, kezdett múlni a depresszív és negatív hangulatom.

Harmadik nap teljesen jól voltam, végre tudtam már enni is normálisan. Jókat játszottunk a gyerekekkel. Este pedig dicsőítő alkalom volt a staff group-nak (= munkatársi kör) és hozzá egy kis bátorítás a helyi ifjúsági pásztortól.

Negyedik nap, csütörtökön volt egy hosszú napunk, amikor a gyerekek közül nem mindenki ment haza 3kor, hanem maradtak még egy kis táncra, játékra, pizzára, tábortűzre, smores-ra (pillecukor csokival 2 keksz közé szorítva, nagyon nagyon finom), kézműves szinezős alkotásra és egy traktoros körútra. Nagy buli volt.

Ötödik nap, pénteken pedig megkaptam én a csoportot, hogy én vagyok a counselor, rám figyeljenek a gyerekek. Ugyanúgy ott volt a fő vezetője a csoportnak, de nekem kellett a helyzeteket kezelnem, legyen az unalom, fáradtság, ebéd vagy éppen túlpörgés. Nem volt egyszerű, de sokat tanultam belőle, és azt mondták, hogy ügyesen fejlődök.

Ma kirándulni mentünk Annapolis-ba, és bevallom őszintén, nem mászkáltunk messzire. Először egy gyors amerikai ebéd (még mindig maradok a magyar kajánál), aztán szuvenír bolt, egy séta a parton (Annapolis amolyan kikötő város, ha jól tudom, bár inkább a turista vonalon, mint teherszállítás), szelfik, videók a vízről, beszélgetések nyugiban, egy kellemesen enyhe szemerkélő eső a hőségben és egy kis szellő innen-onnan, aztán irány vissza, még egy fagyi (chocholate chip cookie dough és szamóca ízűek), aztán találkozó a megbeszélt helyen és hazaút.

Jövő héten elvileg saját csoportot kapok, egyedül fogom vezetni, úgyhogy remélem, hogy maximum 5-6 gyereket kapok, mert 12-vel még nem tudom, hogy mit tudok kezdeni. Mindenesetre kaptam egy gyűjteményt vagy 10 játék leírással, szóval azokat még átnézem, hogy legyen mivel lefoglalnom majd a gyerekeket, amikor unatkoznak. Egy kis felkészülés sosem árt...

Őszintén jól éreztem magamat, várom a folytatást!!

A második munkanapom sokkal jobban telt. A július 4-i ünnep nap miatt kevesebb gyerek jött, és ez nagyon sokat segített a helyzeten. Nem mondom, hogy nyugisabbak voltak, de kevesebben voltak, akikre koncentrálni kellett, és így könnyebb volt.

Tegnap már sokkal jobban voltam, az időeltolódást kezdi megszokni a szervezetem, és már enni is tudok egész normálisan. Izgatottan várom a mai napot. Nem tudom még, hogy milyen programok lesznek ma, de újra az összes (10) gyerek velünk lesz. A mi táborokban 1 counselorre jut max 12 gyerek, de van 1-2 segítője is jobb esetben.

Szóval a mai nap is eltelt. Méghozzá nagyon jól. Egyre közelebb kerültem a gyerekekhez, és már most hiányoznak, mert ha vissza is jönnek jövő héten, másik csoportot fogok vinni minden valószínűséggel. De még van két napom velük, amit kihasználhatok, és ki is fog

ok!

Rendben, nem kertelek.

Nekem nagyon rossz volt az első éjszaka, az első nap, és még az első nap munkában is. Megértem, hogy ez időbe telik, de amikor felborul az egész életmódod, az hogy mikor eszel, az hogy mit eszel, az hogy mikor alszol... Egyszerűen nekem túl sok. Csak túl sok. Várom, hogy jobb legyen, tudom, hogy jobb lesz, de az elmúlt 42 órában lényegében csak vegetáltam, igyekeztem túlélni és rengetegszer volt sírhatnékom.

Nem tudom, hogy mi a feladatom, alig ismerek valakit,  nem ismerek semmit... Minden idegen, ismeretlen, bizonytalan, és ez baromi rossz.

Közben véget ért az első munkanapom, és már látok egy keveset az alagút végi fényből.

De akkor még néhány végletet a mai napból:

• A low (=egy mélypont): a délutáni takarítás során találkoztam egy fekete kígyó levedlett bőrével, és időbe telt, mire felismertem, hogy az ott nem egy élő dolog
• A high (=egy jó dolog): a reggeli buzdítás nagyon jól esett, és elkezdett formálni, hogy nem csak én vagyok rosszul, nem csak én vagyok mentálisan instabil, és hogy ezek miatt is fordulhatunk Istenhez, és ő ad megnyugvást

Időben ott voltunk a repülőtéren, minden rendben ment, és elindultam Münchenbe. Ez az út nagyjából másfél óra volt. Münchenben egy egyszerű útvonalon odataláltam a Washingtoni repülő beszállási részlegére, ahol kérdeztek néhány dolgot, hogy hova megyek, miért megyek, ilyesmik.

Münchentől pedig egészen Washingtonig egy 9,5 órás útnak lehettem a része. Másokkal ellentétben én nem villanyozódtam fel a gondolattól, nem is éreztem jól magamat, de a stewardessek mind nagyon kedvesen és aranyosak voltak, segítettek, amiben tudtak.

Szóval elérkeztem Amerikába. Még egy viszonylag gyors ellenőrzés, hogy tényleg az vagyok, aki, aztán irány a váró. Ekkor itt még csak este 9 volt, otthon viszont már hajnali 3 lehetett.

És a reptérről még egy 45 perc kocsival. Hujuj, az a kocsiút... Mindent képzeljetek el nagyobb-ban. Magyarország legnagyobb kocsijai itt átlag méretbe tartoznak, vagy a kicsi kategóriába. Egy 4-5 sávos úton jöttünk majdnem végig, és mesélték nekem akik felvettek, hogy most ez az út nagyon csendes és könnyen lehet haladni, de általában nagyon lassan lehet haladni a forgalmi dugó miatt.

Aztán megérkeztem a házunkba. Nagyon aranyos kis hely, a kis jelző elsősorban a szobák méretére utal, ahol 4-6 ember lakik mondjuk 10-15 m²-en (ha jól becsülöm). Egy-két plusz szekrényt legalább a folyosón elviselnék, de most úgy tűnik, hogy a bőröndömből fogom élni 8 hétig. Jupii! (Jó azért még csak fél napja vagyok itt, és elég kómás voltam végig, szóval lehet, hogy több hely lesz a cuccoknak.)*

Az út tehát véget ért. Sok-sok óra volt (néha örökkévalóságnak éreztem), de túl vagyok rajta.

*Frissítés: igen több hely van a cuccoknak. Azért a bőrönd sem marad üresen, de minden fontosabbat ki tudok pakolni belőle